ZANZIBAR

Kérdezz a Zanzibartól! Sidi válaszai

 

Sidi minden általatok feltett kérdésre megadja ma a választ!

– Hol születtél?
Miskolcon születtem, de soha sem éltem ott. A családom Borsod megyéből származik, de
mivel apukám katonatiszt volt, gyakorlatilag az ország minden szegletében éltünk. 2012. óta
Budapesten élek a családommal.
– Az lenne a kérdésem, hogy Sidinek van-e testvére?
Van bizony, de néha ebben még mi is elbizonytalanodunk, mert sokan azt hiszik, hogy mi egy
vagyunk. Némi hasonlóság tényleg lehet, mert rengeteg vicces történet kerekedett már
abból, hogy összekevertek minket. Szóval egy testvérem van: öcsém Sidlovics Gábor a
Tankcsapda gitárosa, aki a Zanzibar egyik alapító tagja volt.
– Hogy fogadtad a felkérdést, hogy Zanzi-tag legyél és mit tanácsolt neked a „másik” Sidi (ha
tanácsolt valamit)?
Munkából mentem hazafelé, amikor felhívott Miki, hogy nem dumálnánk-e. Tíz perc múlva
ott ültem szemben a zenekarral és feltették a „nagy” kérdést. Pusztán az is boldoggá tett,
hogy erről beszélünk. A beszélgetés után napokig eufóriában voltam. Ugyanakkor mindkét
oldalról kikötöttük, hogy csináljunk egy próbát, játsszunk egy kicsit együtt és döntsön az,
hogy a próbateremben hogy mennek a dolgok. Az a próba életem egyik nagy pillanata volt!
Persze tesómmal is beszéltem a dologról és sokat segített is, pl. a cuccom összeállításában.
– Mióta ismered az együttest?
Az együttes eredeti felállásában zenélő összes tagjával gyerekkorunk óta ismerjük egymást.
Cegléden egész komoly undergrund zenei élet volt a ’90-es években. A középiskolás
zenekarok közös koncerteket szerveztek, így mindannyian jól ismertük egymást, sőt a
koncertek sokszor örömzenélésbe csaptak át. A Zanzibar születésétől ott voltam és figyeltem
a háttérből, ahogy formálódik, alakul. Akkor olvastam Vámos Miklós Bár című könyvét,
amiben volt egy Zanzibár nevű kocsma. Akkor javasoltam tesómnak, hogy ez lehetne az
együttes neve és így lettem a Zanzibar „keresztapja”.  Jancsival tavaly egy Ibanez
bemutatón találkoztunk először, valahogy egymás mellé keveredtünk és egy hatalmasat
beszélgettünk. Amikor viszontláttuk egymást, már a zenekarban, nagyon megörültünk
egymásnak.
– Milyen úton kerültetek a Zanzibar együttesbe?
Miki és a tesóm azóta is jó barátok és egy alkalommal a Zanzibarról beszélgettek. Akkor
mesélte neki Miki, hogy a zenekar újra két gitáros felállásban gondolkodik, de még csak az
egyik zenész van meg. Miután elbúcsúztak, tesóm fejében elkezdett kattogni a gondolat,
hogy mi lenne, ha én lennék az a „másik” gitáros. Felhívta Mikit és elmesélte neki az ötletét,
aki azt válaszolta, hogy neki is eszébe jutott a dolog. Innen már minden történt magától.
– Segített tesód a „nagy döntésben”?
Igen! Azt mondta, hogy szerinte ne gondolkodjak, csináljam.
– Milyen a testvéred nyomdokaiban játszani, aki ha jól tudom, alapító tag volt?
Fantasztikus érzés a Zanzibarban zenélni! Mi mindig nagyon jó tesók voltunk és én nagyon
büszke voltam/vagyok az öcsémre. Ezek a dalok részei az életemnek, mindegyiknek tudom a
történetét, így egészen különleges dolog játszani őket.

–  Mindkét fiútól kérdezem, hogy tudtok kijönni ezzel a kedves cuki lánykával, Ritával?
Ritával már évtizedek óta ismerjük egymást, olyan, mintha a húgom lenne.  Az elmúlt
években ritkán találkoztunk, hiányzott és most örülök, hogy sok időt töltünk együtt!
– Milyen érzés volt az öcséd előtt játszani az ő számait az első koncerten, Törökbálinton?
Biztonságérzetet adott, hogy ott van. Soha nem izgultam még korábban attól, hogy színpadon
szerepeljek. Na, akkor ott Törökbálinton igen!  Kaptam is ilyen kérdést tőletek, hogy miért
izgulok ennyire. Hát azért, mert nem volt rá időm, hogy mindazt, ami történik velem,
„összerakjam a fejemben”. Hirtelen egy szobagitárosból a Zanzibar gitárosa lettem. Több,
mint húsz éve nem álltam színpadon és az első próba és az első koncert között tíz nap telt el!
Éjszakánként tanultam a számokat és egyszer csak ott álltam a színpad mögött és szólt az
intro… aztán hátba veregettek a technikusok és azt mondták: „Gyerünk, toljad!” Akkor Jani
belekezdett a „Mindent lehet” riffjébe. Hát belecsaptam én is.  Óriási súlynak éltem meg a
vállamon, hogy a produkció minősége rajtam is múlik és persze nem akartam elcseszni!
– Milyen tanácsokkal látott el a tesód koncert után?
Koncert után jól kielemeztük a bulit. Sok mindenről beszélgettünk, hangzásról, látványról, de
nem igazán osztogatott tanácsokat, inkább arról beszélgettünk, hogy hogyan lehetne a
legtöbbet kihozni a produkcióból.
– Van valamilyen kedves emléked, ami a zenekarhoz kötött a csatlakozásod előtt? Ha igen,
megosztanád velünk?
Rengeteg élményem van a zenekarral, de mindegyik közül a kedvencem egy siófoki Coca-Cola
Beach House koncert, valamikor a második lemez környékéről. Egy forró nyári este volt, a
Balaton a rózsaszín minden árnyalatában pompázott a lemenő nap sugaraitól, lassan
hullámzott, mi bokáig tapostunk a homokban és felcsendült a „Vágyom rád”. Egészen
különös pillanat volt és talán a legjobb Zanzibar koncert, amin valaha voltam.
– Mi a legnagyobb kihívás számodra a Zanzibarban folyó munka során?
Elhinni, hogy nem csak álmodom az egészet!
– Készítettél-e már “bakancslistát” és ha igen teljesült-e már belőle valami?
Talán az egyik legemlékezetesebb az volt a listáról, hogy öcsémmel gyermekkorunkban
elhatároztuk, hogy egyszer együtt elmegyünk Los Angelesbe. Két éve ezt megvalósítottuk,
bebarangoltuk az összes kultikus rock-történeti helyet, hangszerboltot. Még azokba az
éttermekbe is beültünk, amikről annak idején a Guns’n’ Roses könyvben olvastunk.
Fantasztikus élmény volt! Egyébként a lista nem túl hosszú, szeretek a mában élni és megélni
a pillanatot. Meleg helyeken vagyok életképes, ezért főleg tengerpartok szerepelnek a
bakancslistán.  Imádok hajózni, tengerparton lazulni, világot látni… Elégedett vagyok az
életemmel, imádom a családom, a munkám és, hogy most már az egész életem a zenéről és a
hangszerekről szól.
– Mi az, amire a legbüszkébb vagy?
A három fiam.
– Van kedvenc számod a Zanzi-repertoárból? Ha igen, akkor melyik az?

-Ez a legnehezebb kérdés.  Túl sok van ahhoz, hogy egyet mondjak. Nagyon szeretem a lírai
számok közül az „Álmodj tovább”-ot és az „Égessetek el”-t. A tempósabb számok közül talán
a „Fejjel megyek a falnak”, a „Ha érdekel”, az „Ilyen az élet” és a „Ha megtalálsz” a
kedvenceim. Az új számok közül pedig a „Lélegezz velem”.
– A Zanzibar előtt hol gitároztál?
Az első együttest öcsémmel alapítottuk Belchers (magyarul böfögők) néven és trash metalt
játszottunk. Aztán én a Mötley Crüe, Guns’n’Roses, Aerosmith hatására dallamosabb zenét
szerettem volna játszani, így egy új formáción kezdtem gondolkodni, persze a tesómmal.
Akkor alapítottuk a Style Shot zenekart. ’96-97 környékén szétszéledtünk. Onnantól
szobagitáros voltam egészen a Zanzibarig.
– Mióta gitározol?
16 éves korom óta. Öcsém orosz gyártású, temperával tigriscsíkosra festett akusztikus
gitárján kezdtem el tanulni. Egy barátom leírta az alap-akkordokat és azt próbáltam
elsajátítani. Na meg persze hallás után Metallica számokat igyekeztem magamévá tenni több-
kevesebb sikerrel. Aztán mindent megváltoztatott, amikor megvettem életem első
elektromos gitárját egy narancssárga csehszlovák Jolana Vikomt telecaster másolatot. Mivel
erősítőre nem volt pénzem, a lemezjátszót forrasztottam át gitárerősítővé, torzítót pedig egy
technika szakkörös haverom forrasztott nekem. A gitározni tanulásban a nagy ugrás akkor
következett be, amikor megkértem egy gimis haveromat, hogy tanítson nekem néhány
dolgot. Ő Szalay Gábor volt, ma jazzgitáros, akit azóta is az egyik legnagyobb gitárosnak
tartok és örökké hálás leszek neki, hogy megmutatta az alapokat. Nem volt elég kitartásom a
kottaolvasáshoz, soha nem tudtam megmutatni, hogy hol tartunk, mert hallás után
játszottam, emlékezetből, úgyhogy visszatértem a magnóval-gitározáshoz.
– Sok-sok évvel ezelőtt Cegléden egy nagyon menő Style Shot nevű bandában gitároztál,
milyen érzés most újra színpadon állni, ráadásul régi ismerősökkel körülvéve?
Amikor a Style Shot-nak vége lett, azt hittem, többet nem állok színpadra. Lezártnak
tekintettem a dolgot. Minden cuccom tesómnak adtam és meg voltam róla győződve, hogy
ennek örökre vége. Bár sóvárogva néztem öcsémet a színpadon, de győzködtem magam,
hogy ez így helyes. Nem sokáig bírtam gitár nélkül, de már csak otthon játszottam…
mostanáig. Jó érzés volt úgy színpadra állni, hogy ismerős arcok vettek körbe. Koncert közben
inspirál, hogy olyan fickók vigyorognak rám, amikor hátranézek, akikkel nagy múltunk van.
Ugyanaz a vigyor, mint 25 éve.
– Mi a véleményetek az extrém sportokról? Próbáltatok, űztök valamilyen extrém sportot? És
mi a véleményetek a paintballról?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megszállottja vagyok az extrém sportoknak. Néha nekem
az is extrém sportnak minősül, hogy kávé nélkül kijussak a konyháig. Komolyra fordítva a szót,
kipróbáltam egy-két dolgot, mindent imádok, ami a repüléssel kapcsolatos, sok minden van,
ami nem került még sorra – ilyen a paintball is – de vannak olyan extrémsportok is, amik
valószínűleg nem is fognak már sorra kerülni. Három fiam van, ilyenkor már az ember nem
vállal felesleges kockázatot.

– Sidi és Jancsi – milyen a csapattal dolgozni?

Nagyon izgalmas! Nagyon jó a kémia és nagyon kreatív a légkör. Nagyon szeretek együtt lenni
velük, akármit is csinálunk. Imádom a próbákat, Jancsival külön is nagyon sokat dolgozunk a
gitártémákon és szerintem napokig tudnánk egyfolytában dumálni, ugyanakkor, ha munka
van, nagyon hatékonyak vagyunk és képesek vagyunk keményen melózni a számokon.
Amikor eltelik pár nap Zanzibar nélkül, már be vagyok sózva, hiányoznak.